Megható versek anyának, aki már nem lehet velünk

Kisbaconi temetőben
Most van a nap lemenőben,
Ráverődik a sugára
Jó szüleim sírhalmára.
Egykor, régen haj de féltem,
Ha temetőbe léptem,
Vége már a félelemnek,
„Nagyapóék" ott pihennek.
Testem, lelkem hogyha fáradt,
Ide jönni érzek vágyat,
Ide jövök este, reggel,
S beszélek az öregekkel.
Elmondom, hogy bárhol járok
Mindenütt gondolok rájok,
Hálás szívvel, könnyes szemmel,
Gyermeki szent szeretettel.
Hogy mit írtam sok-sok könyvben,
Tőlük kaptam mind örökbe,
S ha szívemben van szeretet
Ez az ok szívükből eredt.
A forrását minden jónak
Köszönhetem „Nagyapónak",
Nagyapónak és párjának,
Az én édes nagyanyámnak.
Óh, áldott föld, szent sírhalom,
Szálljon reád csend, nyugalom,
S hogyha pályám megfutottam
Én is itten nyugodhassam.

Van egy szó, van egy név ezen a világon,
Melegebb, színesebb, mint száz édes álom.
Csupa virágból van, merő napsugárból..
Ha ki nem mondhatod, elepedsz a vágytól.
Tisztán cseng, mint puszták estéli harangja,
Örömében sir az, aki e szót hallja.
Ártatlan kisgyermek, csöpp gügyögő hangja,
Amikor gőgicsél, mintha volna szárnya.
A amikor a szíved már utolsót dobban,
Ez az elhaló szó az ajkadon ott van.
Mehetsz messze földre, véres harcterekre,
Ez a szó megtanít igaz szeretetre.
Bánatban, örömben – ver az Isten vagy áld,
Hogyha elrebeged, már ez is imádság.
És ha elébed jön könnyes szemű árva,
E szóra felpattan szíved titkos zárja.
Drága vigasztalás ez a a szó, ez a név,
Királynak, koldusnak menedék, biztos rév.
Te vagy legboldogabb, nem gyötörnek gondok,
Ha keblére borulsz és el kinek mondod?
S ha szomorú fejfán olvasod e nevet,
Virágos sírdombon a könnyed megered.
Van egy szó, van egy név, valóság, nem álom,
Nekem a legdrágább ezen a világon.
Ez a legforróbb szó, az én legszebb imám,
Amikor kimondom: anyám, édesanyám.

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindig, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral az ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra,
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám,
s a ruhák fényesen, suhogón,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás o, -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

Uram, én nem tudom, milyen a kerted,
a virágosod és a pázsitod,
Én nem tudom, virágok ültetését,
ágyásaidban hogy igazítod.

Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve
júniusi vasárnap hajnalán,
beteg lábával és beteg szívével
bánatosan kertbe ment anyám.

Uram, tele volt immár félelemmel,
sokszor riasztó árnyék lepte meg,
de szigony-eres, érdes két kezével
még gyomlálgatta volna kertemet.

A kicsi teste csupa nyugtalanság,
s most elgondolni nem tudom, hogy ül.
Virágosodban könyörülj meg rajta,
hogy szegény ne szenvedjen tétlenül.

Mezőiden ne csak virágmagot vess,
virágaid közé vegyíts gyomot,
hogy anyám keze gyomlálhassa kerted:
asphodelosod és liliomod.

Habos felhők mögül vigyáz rám egy angyal,
ha szomorú vagyok, gyakran megvigasztal.
Éppen úgy, mint egykor, mikor gyermek voltam,
mikor látta fiát bánatosan, szótlan.

Ő már felköltözött távoli mennyekbe,
én meg azért mászom dombokra, hegyekbe,
hogy közelebb legyek gyönyörű szívéhez,
s elmondjam az enyém, nélküle mit érez.

Elmondhassam neki, mennyire hiányzik,
mikor rágondolok, szemem könnyben ázik.
Bárcsak itt lehetne, örömmel ölelném,
elszállt gyermekkorom mellette meglelném.

Hiányzik jó lelke, melyből öröm áradt,
a két szorgos keze, mely el sose fáradt.
Barna, meleg szeme, mely óhajom leste,
mesemondó hangja, ha eljött az este.
Ha eljön az este, csillagokra nézek,
sok régi emléket sorra felidézek,
és amikor végre rám talál az álom
az édesanyámat benne megtalálom.

Aranyosi Ervin további versei a linkre kattintva érhetők el.